Dobos történetek #2 – Az első bukás után

Minden zenész álma, hogy egyszer felkerülhessen a színpadra.
De mi történik, ha az első színpadi fellépésünk egyáltalán nem úgy sikerül, ahogy elterveztük? Ha a kezdő zenész vagy dobos az első nagy lehetőségnél kudarcot vall?

Mint ahogy az előző bejegyzésben is írtam, a zenei tanulás és a dobtanulás tele van kihívásokkal, és az út gyakran vezet mélypontokon keresztül. A kezdő dobosok számára a kudarcok feldolgozása legalább annyira fontos, mint a technikai fejlődés. Ez a történet az én legelső bukásomról szól, és arról, hogyan lett belőle a legnagyobb motiváció az egész zenei pályám során. Minden kezdő dobos motiváció forrása lehet, akik még csak most állnak színpadra először.

Az első színpadi élmény – és a kudarc

Középiskolásként a színjátszó kör zenekarában zenéltem. Ez még nem volt igazi koncertélmény: mi, zenészek valahol oldalt ültünk, fények nélkül, a figyelem sosem ránk irányult.

Az első igazi fellépésem az utolsó Ki Mit Tud? selejtezőjén volt 1996 tavaszán, az Ikarusz Művelődési Házban. Akkoriban már jártam zeneiskolába jazzdob szakra, de még messze nem kaptam meg azokat a módszereket, amik igazán magabiztossá tehettek volna.

A zenekarral hónapokig készültünk. Az iskolai próbákon a színdarab zenéje mellett a Ki Mit Tud? két dalát is rengeteget gyakoroltuk.

A nap, amit sosem felejtek

Amikor a taxi megérkezett az iskolám elé, és elvitte a dobfelszerelésemet a helyszínre, éreztem, hogy valami új, idegen világba csöppenek. A művelődési ház folyosóján feszült várakozás… majd egyszer csak minket szólítottak.

Behordtam a szakadt, félig felállított dobszerkót. A színpad fényei elvakítottak, a félig telt nézőtér homályosan derengett. A kezem remegett, a lábam bizonytalan volt.

És megtörtént: hibáztam, szétestem, a zenekart is magammal rántottam. A zsűri persze nem volt elragadtatva. A szólistánkat visszahívták, engem és a többieket nem. Az egyik zsűritag azt tanácsolta neki, hogy „legközelebb jobb zenészeket válasszon maga mellé.”

Ez nagyon mélyre ment. Szégyelltem magam.

A vízió, ami mindent megváltoztatott

Miközben hazafelé zötykölődtünk a kocsiban, csak egy dolog járt a fejemben: egyszer eljön az idő, amikor a közönség értem és a dobolásomért fog rajongani. Ezért nem adhattam fel.

És nem is adtam. Egy évvel később a zenekar nemhogy nem oszlott fel, hanem egy saját szervezésű koncerten újra színpadra álltunk. Féltem, persze, de ezúttal sikerült legyőzni a félelmeimet, és innentől kezdve minden fellépés egyre jobban ment.

Üzenet minden kezdő dobosnak és zenésznek

A dobtanulás és a zenetanulás tele van kihívásokkal és kudarcokkal. De az első bukás nem a vég, hanem a kezdet.

Ezért arra bátorítok minden kezdő zenészt és dobost:

• Ne hagyd, hogy egy rosszul sikerült fellépés megtörje az álmaidat.

• Használd fel motivációként, hogy legközelebb jobban menjen.

• Minden hiba egy újabb lépés a fejlődés felé.

Az első bukás után is fel lehet állni – és innen már csak felfelé vezet az út!

Ebben a posztban is már utaltam arra, hogy a dobtanár és az általa átadott tudásnak nagy jelentősége van. A következő bejegyzésekben az autodidakta dobtanulást fogom szembe állítani a dobtanárnál töltött dobórákkal.

A blog címe: Miért kell a dobtanár – I. Az autodidakta dobos első lépései