’9+1 érv a dobtanulás mellett’ sorozat
8) Nem csak dobsuli… mentsvár a borús, nehéz napokon
Dani társoktatónk MARATONI élménybeszámolója:
„A szemem csukva, a lábam már jár, de még csak az idegességtől. Izgulok, már csak pár másodperc és kezdünk. Életem egyik legnagyobb élménye vár rám. Rövid idő alatt hosszú utat jártunk be, de utólag belegondolva nagyon megérte. A szemem csukva, hallom a bemondót: „Tíz, kilenc, nyolc… három, kettő, egy…”
———————————————-
A napjaim átlagosan telnek, reggel felébredek, rendbe szedem magam, aztán dolgozni megyek, még be se értem, de már az órát lesem, hogy mikor csomagolhatok és indulhatok, a mára már szinte második otthonommá vált dobterembe. „Ez az! Végre 5 óra!” táskát a hátamra, zene a fülembe ,és mint a rakéta lövök ki.
Már csak pár lépés és az ismerős ajtó előtt állok. A Kék ajtó, ahogy Én emlegetem, mert ahogy kinyílik és átlépek rajta, minden kint marad. Ez egy más világ, ahol az ember maga lehet, kicsit kiszakadhat a hétköznapok mókuskerekéből, ahol a legnagyobb hiba, ha nem megy a sarokmérő. Az ismerős arcok mosolyognak, és mindenki barátként üdvözöl.
A Dobcentrum vezetője „Drumkiller” Andris, néhány évvel ezelőtt maga mellé vett és megmutatta, hogyan adjam át a tudást másoknak, így elsőként jutottam az információhoz, hogy alig 3 hét alatt össze kell rakni egy dobshow-t nem kevesebb, mint nyolc diák közreműködésével. Azonnal elkezdett járni az agyam, hogy ezt most hogy? Kikkel lehet ezt megvalósítani? Honnan szerzünk annyi dobfelszerelést? Mi lesz a show menete? Hogy juttatunk ennyi felszerelést a helyszínre? Aztán a kezdeti pánik átcsapott izgatottságba, és már a neveket soroltam és írtuk össze kinek milyen felszerelése van, vagy hogy éppen kinek nincs. Közben persze a tanítás nem állhatott le, így a kis szabad időnkben, vagy a nap végén agyaltunk tovább. Összeállt a névsor, megoldódtak a logisztikai kérdések, és papíron már mindenkinek megvolt a dobfelszerelése és megvolt az alap koncepció a show-ra. Eljött egy újabb nap és Andris meglengette a partitúrát, amin egész hétvégén dolgozott, éjszakákba menően. Innentől a feladat egyszerű, naponta csinálom, csak le kell oktatni, mindezt úgy, hogy közben az érkező diákok is megkapják az aznapi tananyagot, gyerekjáték!
– A show résztvevőinek folyamatos gyakorlási lehetőség biztosítva. Pipa!
– A show résztvevőinek folyamatos tanítása. Pipa!
– Mindenki másnak órát tartani. Pipa!
——————————————–
És mindezek közben az órák hangulata változatlan, mindenki jól érzi magát, sokat nevetünk és jól halad mindenki, és persze a napok teltével a dobfelszerelések is lekerülnek a Dobcentrumba; már egy talpalatnyi szabad hely sincs.
Szombati napokra marad a finomhangolás, mikor a legtöbb résztvevővel leülünk és elkezdünk egyszerre játszani, ugyan nincs elég felszerelés, de a gumipadok is a rendelkezésre állnak. Ott ülni 4 másik ember mellett, akikkel egy a szenvedély és egy a cél, felemelő érzés, és még csak nem is ül mindenki szerkónál. Lemegy az első, majd a második kőr, és a többiek arcát nézve látom, hogy ugyanarra gondolunk, ez nagyon állat lesz!
———————————————
Már csak két nap, nem lehet semmi gond, gondolom Én, de Andris azzal fogad, hogy gond van a szállítással, a teherautó nem mehet be a Margitszigetre, mert nem megfelelő a környezetvédelmi besorolása. Görcs a gyomromban, most mi lesz? Hogy jut a helyszínre 10 komplett akusztikus dobfelszerelés? Kárba veszett 2 hét intenzív felkészülés? Megoldás kell gyorsan. Néhány elengedett telefon és a teherautó megrendelve. Nem egyszerű feladat előtt állunk, egy nagy teherautóval a sziget bejáratáig, majd onnan a rendezvényszervezők kisbuszával a fellépés helyszínére.
++++++++++++++++++++++++++++
Péntek! Végre péntek, másnap szabadnap van, lehet majd pihenni, mindenki erre gondol, csak én és még 9 másik ember nem, no meg azok, akik már a dobcentrumban sürögnek-forognak, segítő kezet nyújtva a délutáni pakoláshoz, mire megérkezem. A teherautó is követ néhány 10 perccel később. A szerkók lassan előkerülnek a Kék ajtó mögül, jól megtömjük a rakteret, és irány a sziget. Gyors lepakolás, 3 kör a kisbusszal és máris este 10, még egy kis közös séta a szigeten jó hangulatban, és mindenki haza pihenni.
++++++++++++++++++++++++++++
Fáradtan ébredek szombat reggel, izgalommal teli nap vár rám. Az idő kegyes hozzánk, a nap süt, felhő is alig-alig az égen, ma biztos nem fog esni! Lacával a dobcentrumnál találkozunk és közösen indulunk a Margitszigetre. Már többen kint lézengenek a dobokat rejtő sátor körül, mire Andris is megérkezik. Konferansziénk segít az elrendezésben és a lekerülnek a szőnyegek a nem éppen egyenletes talajra, na de kit érdekel, mindenre van megoldás és ez legyen ma a legnagyobb problémám.
Megvan a helyem, de valami hiányzik, az idő teltével egyre jobban. Eljött az idő, azon szerencsések közé tartozom, akinek saját felszerelése van, de igazán megszólaltatni eddig még nem nagyon volt lehetőségem, na de majd ma! Vigyor az arcomon miközben a szőnyeghez hozom a dobfelszerelésemet rejtő tokokat. Körülöttem hasonló arckifejezések, mindenki mosolyog és nyüzsög, mint egy kis méhkasban. Vannak közöttünk, akik még nem állítottak fel dobfelszerelést, de azonnal akad segítség a tapasztaltabbak személyében. Előveszem a lábdobot, ami még a kezemben, mikor kérdések sorát kapom, hogy ez vagy az hol van? Nekem honnan lesz cintányérom? Nem láttam-e egy állványt? A szerkó összerakása még várat magára, előbb a problémák gyors megoldása, cintányérok kiosztva, egyenpólók és frontbőr matricák az embereknél, de az állvány sehol. Fel kellett volna címkézni mindent, fut át egy röpke gondolat az agyamon. Miért is nem csináltuk meg még lent a teremben? Talán örök rejtély marad, de legközelebb ez lesz az első! Lassan összerakom a szerkómat, de hallom, hogy mások már hangolnak, próbálgatják a lábdobot, a cineket, és a beállításokon dolgoznak. Egy kisebb baki azért akad egy beszakadt pergődobon lévő bőr miatt, de szerencsénkre van egy tartalék. Ez is megoldva. Felharsannak az első groove-ok, és hangos cinbeütések. Az érzés leírhatatlan, pedig még nem én játszom. Elnézve jobbra és balra, elégedett arcok, boldog emberek. Végre kész vagyok.
++++++++++++++++++++++++++++
Közeledik az első bemutató kezdési időpontja, mindenki melegít és átszellemül, fejben lejátszom és átgondolom a szólómat, légdobolok, a feladatomra koncentrálok. Itt ülök 9 dobossal, olyan emberekkel, akikkel az elmúlt hetekben majd minden nap találkoztam és közösen készültünk erre a percre, erre a pillanatra. „Már csak pár másodperc és kezdődik Drumkiller Dobshow-ja” kiabálja konferansziénk a mikrofonba „és tíz, kilenc, nyolc, hét…. kettő egy”:
Andis beszámol, mindenki meredten figyel, a sarokmérők a dobverők összecsattanásával egyszerre mozdulnak, és kezdünk. Nem figyelek másra, csak a feladatomra, és hogy jól érezzem magam. Meg tudom csinálni és mások számítanak rám, eddig jó és hibátlan. Elkezdek feloldódni, az idegesség és izgatottság egy szempillantás alatt megszűnik, körbenézek, az érzés leírhatatlan, ahogy egyszerre mozog mindenki, jó a tempó, nincs csúszás. Teljesen megnyugodtam és élvezem, amit csinálok, mindenki élvezi, hogy dobolunk. A közönség soraiban tapsolnak, felveszik a ritmust és mosolyognak. Elkattan néhány fényképezőgép, és videó felvételek is készülnek. „Hopsz! Ezt most elrontottam”. Semmi baj, folytatom és nem állok meg, rajtam kívül talán senki nem is vette észre. Jönnek az utolsó ütemek, az utolsó hangsúlyos ütések, és egyszerre lendül tíz dobverőt tartó kéz a levegőbe: „EZAZ!” Mindenki nevet és a másiknak gratulál, hatalmas taps a közönség felől.
++++++++++++++++++++++++++++
A tömeg eloszlik és összeülünk megbeszélni a tapasztalatokat, egyetértés van, jók voltunk. A jókedv nem lankad, jókat nevetünk, mikor meséljük a másiknak, hogy én itt rontottam, én meg amott. Közben szerveződik a második bemutató, ezúttal már kicsit másképp, a két gitáros már hangol, beállítják a hangerőt, hisz 10 dobszerkót kell kiszolgálniuk.
Újra a székemen ülök és koncentrálok, Andris keze a levegőben és összeüti a dobverőket, majd kezdünk. Katartikus élmény, ahogy mindannyian ugyanazt a kíséretet játsszuk, tu-csá-tutu-csá. Többen egymásra nézünk és elismerően bólintunk, egy félmosoly az arcomon, illetve mindenki arcán, na meg persze az összpontosítás.
A nap telik, fáradunk, de mindenki töretlen és állja a sarat és az utolsó show után hatalmas lelkesedéssel áll mindenki a szerkója mögött a legszélesebb mosollyal az arcán, miközben Andrisunk egyesével bemutat mindenkit. A tömeg ismét feloszlik, készül pár csoportkép, majd pedig elkezdjük szétszedni a szerkókat. Látszik a meleg és hosszú nap viszontagsága minden mozdulaton. Még egy nagyszínpadi fellépés és egy kis marketing vár néhányunkra, ami szintén nagyon jól sikerül. A szerkók újra kisbusz-nagyteherautó sorrendben kerülnek vissza a dobcentrumba.
Fáradtan, de rengeteg jó érzéssel és fantasztikus emlékképekkel fekszem be az ágyamba éjjel fél 1-kor. A csoportkép utáni beszélgetések szavai visszhangzanak a fejemben utolsó gondolatként: „Holnap simán újra kezdeném.”
============================
Vannak pillanatok, amiket nem lehet elmesélni, de még csak körülírni se, ilyen dobolni. Egy szenzációs élmény részese lehettem, 2015. április 25-én, a Margitszigeten, a Drumkiller Dobshow résztvevőjeként, sok jó emberrel együtt, akikkel minden héten találkozom. Barátságok, nagyon jó ismeretségek szövődnek az Alig utcai Drumkiller Dobcentrumban, ahova az ember nem is mindig tanulni érkezik, hanem a jókedv és az ott lévő társaság miatt. Hogy egy kicsit kikapcsoljon és elfelejtse gondját, baját, hisz mindig van jó tanács, vagy néhány kedves szó a tarsolyban, vagy nemes egyszerűséggel csak annyi, hogy „Jó! Akkor most ülj be a dobszerkó mögé, és dobolj!” Nincs utasítás, hogy most ezt vagy azt csináld, csak „dobolj!”. Az ott egy más világ, mikor előtted a pergő, job lábad a lábdob pedálon, bal sarkad már automatikusan jár… és belecsapsz a lecsóba!
============================
Milyen érzés dobolni? Gyere el, próbáld ki, tanulj és szerezz új barátokat. Legyél egy vidám közösség tagja, akik nélkül egy olyan show, mint amelynek szerves részese lehettem, ilyen rövid idő alatt soha nem jöhetett volna létre.
———————————————
A beszámolóm végén szeretném megköszönni Fazekas „Drumkiller” Andrásnak a lehetőséget, a sok tanítást, és nem utolsó sorban a bizalmát és barátságát. Köszönet és gratuláció minden résztvevőnek, akik szabad idejüket, nem kevés délutánjukat feláldozva mindent megtettek, hogy egy sikeres bemutató jöhessen létre. Feledhetetlen élmény volt! Megtisztelő, hogy mellettetek ülhettem! Valamint külön köszönöm minden Palántának aki, idejét és erejét nem sajnálva segített a pakolásnál.